Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Az Evan­gé­li­kus Élet 2009. jú­li­us 19-i szá­ma a 10. ol­da­lon hoz­ta Né­meth Zol­tán evan­gé­li­kus lel­kész Ha­tár Is­ten és em­ber kö­zött cí­mű me­di­tá­ci­ó­ját, amely ere­de­ti­leg a Ha­tár men­ti me­di­tá­ci­ók cí­mű kö­tet­ben je­lent meg (Lu­ther Ki­adó, Bu­da­pest, 2008).

Ér­tem én a szer­kesz­tői jó szán­dé­kot, hogy a ha­tár­nyi­tás hu­sza­dik év­for­du­ló­ja kö­rül egy „ütős” és esz­té­ti­ka­i­lag is igé­nyes me­di­tá­ci­ót kí­vánt meg­je­len­tet­ni. Saj­ná­la­tos azon­ban, hogy he­ti­la­punk mun­ka­tár­sa­i­nak ez­út­tal el­ke­rül­te fi­gyel­mét a Lel­ki­pász­tor cí­mű lel­ké­szi fo­lyó­ira­tunk 2008-as év­fo­lya­ma. Ott ugyan­is ez a me­di­tá­ció a 2008/7. szám el­ső ol­da­lán már meg­je­lent.

Az új­ra­köz­lés ter­mé­sze­te­sen még nem len­ne baj. Ám ugyan­ezen év­fo­lyam 11. szá­má­nak 421. ol­da­lán ol­vas­ha­tó Gé­mes Ist­ván­nak „Tisz­telt Fő­szer­kesz­tő Asszony! Ked­ves Ma­ri­an­na!” cím­mel egy igen ha­tá­ro­zott írá­sa, amely így kez­dő­dik: „Sze­ret­nék til­ta­koz­ni a Lel­ki­pász­tor 2008/7. szá­ma el­ső ol­da­lán kö­zölt írás legel­ső mon­da­ta el­len.”

Gé­mes Ist­ván té­zi­se: „…ez nem igaz.” Tud­ni­il­lik Né­meth Zol­tán írá­sá­nak az az ál­lí­tá­sa, hogy lé­nye­gé­ben nincs ha­tár Is­ten és em­ber kö­zött, mert az Is­ten ha­tár­ta­lan, s „ha még­is va­la­mi­fé­le ha­tá­ro­kat lá­tunk, azok a mi em­be­ri ha­tá­ra­ink”.

Gé­mes mind­ezt is­ten­ke­re­ső em­ber­ként, a val­lá­sok­kal fog­lal­ko­zó tu­dós­ként, a gö­rög drá­mák sze­re­tő­je­ként, az Ótes­ta­men­tum ol­va­só­ja­ként s vé­gül, de nem utol­sósor­ban: Jé­zus ta­nít­vá­nya­ként fej­ti ki. A rö­vid, de tar­tal­má­ban igen gaz­dag ol­va­sói le­vél­nek csak az utol­só be­kez­dé­sét idé­zem: „Jé­zus ta­nít­vá­nya­ként mon­dom: ez nem igaz. Kü­lön­ben ért­he­tet­len len­ne 1 Tim 2,5: »Mert egy az Is­ten, egy a köz­ben­já­ró is Is­ten és em­be­rek kö­zött…« Fö­lös­le­ges len­ne a jé­zu­si ke­nó­zis, az in­kar­ná­ció, s el­vesz­te­né ér­tel­mét az imád­ság és a ke­gye­lem ki­rá­lyi szé­ke elé va­ló já­ru­lás­ra va­ló fel­hí­vás. Ez a mon­dat így nem igaz.”

Gé­mes Ist­ván Né­met­or­szág­ban élő evan­gé­li­kus lel­kész, teo­ló­gus; az el­múlt év őszén Ká­ro­li Gás­pár-dí­jat ado­má­nyo­zott ne­ki a Ok­ta­tá­si és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um. Nincs tu­do­má­som ar­ról, hogy a hi­vat­ko­zott me­di­tá­ci­ó­val kap­cso­lat­ban lel­ké­sze­ink vagy teo­ló­gu­sa­ink tet­tek vol­na ha­son­ló ész­re­vé­telt, vagy va­la­mi­lyen for­má­ban hoz­zá­szól­tak vol­na e vi­tá­hoz. Egy­há­zunk teo­ló­gi­ai ber­ke­i­ben be­szé­de­sen né­ma csend ho­nol. Oly nagy csend, hogy még he­ti­la­punk szer­kesz­tői sem em­lé­kez­tek ar­ra, hogy né­hány hó­nap­pal ez­előtt va­la­ki már ha­tá­ro­zot­tan meg­szó­lalt eb­ben a kér­dés­ben.

Egy­há­zunk­ban a te­o­lo­gi­zá­lás­nak ma saj­nos na­gyon ala­csony az ár­fo­lya­ma. Az esz­té­ti­zá­lá­sé már va­la­mi­vel ma­ga­sabb. Azt ma nem szo­kás vizs­gál­ni, hogy egy ál­lí­tás igaz-e. Elég, hogy szép, tet­sze­tős le­gyen. Né­meth Zol­tán írá­sa va­ló­ban szép és tet­sze­tős. Sőt: nagy­sze­rű. Csak egy baj van ve­le: ez így nem igaz. (Én is meg­je­len­tet­tem vol­na, mond­juk, egy böl­csé­szek szá­má­ra írt fo­lyó­irat­ban. Mert hát a szer­zői sza­bad­sá­got tisz­te­let­ben il­lik tar­ta­ni, s egy vi­lá­gi fó­ru­mon tény­leg „nin­csen ha­tár” teo­ló­gu­sok és böl­csé­szek kö­zött, s egy böl­csész­lap­ban kü­lö­nö­seb­ben nem szá­mí­ta­nak má­zsás teo­ló­gi­ai té­ve­dé­sek.)

Egy lel­ké­szi szak­lap­ban s egy egy­há­zi he­ti­lap­ban azon­ban van egy ben­ső nor­ma, ha úgy tet­szik: ha­tár. Itt bár­mit, bár­ki­nek, bár­ho­gyan már nem (len­ne) sza­bad le­ír­nia. Gon­dol­junk csak ar­ra: ha egy se­bész fél mil­li­mé­ter­rel el­té­vesz­ti a vá­gást, az a be­teg szá­má­ra vég­ze­tes le­het; ha egy ze­nész el­vé­ti a han­got, tönk­re­megy a kon­cert. Ak­kor a teo­ló­gi­á­ban mi­ért ne le­het­ne nor­ma? Itt ta­lán min­dent sza­bad? Elég, ha tet­sze­tős a meg­fo­gal­ma­zás? Alig hi­szem.

Né­meth Zol­tán egyik csúsz­ta­tá­sa, hogy a ha­tárt azo­no­sít­ja a kor­lát­tal, s ez­zel már­is azt su­gall­ja, hogy aki az Is­ten és az em­ber kö­zöt­ti ha­tár­ról be­szél, az kor­lá­tolt lény, mert Jé­zus ha­tár­át­lé­pé­se­i­nek he­lye­in ma „nagy val­lá­sos tisz­te­let­tel öve­zett és vé­dett ha­tár­kö­ve­ket” ál­lít.

A szer­ző két­ség­te­le­nül von­zó gon­do­lat­me­ne­te egy ma so­kak szá­má­ra di­va­tos Jé­zus-ké­pet je­le­nít meg: lám, Jé­zus min­den ha­tárt át­lé­pett (fér­fi és nő kö­zött; bű­nös és bűn­te­len kö­zött; hí­vő és hi­tet­len kö­zött; gyer­mek és fel­nőtt kö­zött; tör­vény sze­rint élő és tör­vé­nyen kí­vü­li kö­zött; tisz­ta és tisz­tá­ta­lan kö­zött; mél­tó és mél­tat­lan kö­zött), s a „ha­tár­kö­vek­kel öve­zett” ke­reszt fe­lé ve­ze­tő út azt je­len­ti, hogy „mi is bát­ran lép­jük át őket”.

Gé­mes Ist­ván­nal együtt én azt mon­dom, hogy ez a sok rész­igaz­sá­got is tar­tal­ma­zó di­va­tos „jó­fej-Jé­zus-kép” ilyen for­má­ban, összes­sé­gé­ben nem a Bib­lia, nem a hit­val­lá­sa­ink, nem az egy­ház hi­té­nek a Jé­zus-ké­pe. Azt is mon­dom, hogy Fe­u­er­bach té­zi­se kö­szön itt vissza: ez a mai em­ber ön­ma­ga ké­pé­re te­rem­tett Jé­zus-ké­pe. Ez a Jé­zus azért szim­pa­ti­kus, mert ő olyan, mint én va­gyok.

Azt is mon­dom, hogy Né­meth Zol­tán Jé­zus-ké­pe alap­ve­tő­en ro­man­ti­kus Jé­zus-kép. Mit je­lent ez?

Év­ti­ze­dek óta ta­ní­tom az egye­te­men böl­csész di­ák­ja­im­nak T. E. Hul­me Ro­man­tic­ism and Clas­sic­ism cí­mű ta­nul­má­nyát, amely­ben T. S. Eli­ot kor­tár­sa, a 20. szá­zad ele­jén élt an­gol iro­da­lom­tu­dós szem­lé­le­te­sen ál­lít­ja szem­be a „ro­man­ti­kus” és a „klasszi­kus” gon­dol­ko­dás­mó­dot. Rá­mu­tat a két szem­lé­let­mód kü­lön­bö­ző is­ten­ké­pé­re is: a ro­man­ti­kus gon­dol­ko­dás szá­má­ra nin­csen ha­tár, hi­szen az em­ber ma­ga is Is­ten­né vál­hat. Ez­zel szem­ben a klasszi­kus gon­dol­ko­dás mind­vé­gig is­me­ri a kü­lönb­sé­get Is­ten és az em­ber kö­zött. Az Is­ten: Is­ten; az em­ber: em­ber. Ta­lán arra még em­lék­szünk Lu­ther­től, hogy a meg­kü­lön­böz­te­tés ké­pes­sé­ge tesz min­ket teo­ló­gus­sá.

Ab­ban iga­za van Né­meth Zol­tán­nak, hogy Jé­zus a föl­di éle­té­ben sok, em­ber ál­tal tá­masz­tott kor­lá­tot és kre­ált ha­tárt át­lé­pett. De az Atya Atya­sá­gát a ve­le egy­lé­nye­gű Fiú mind­vé­gig tisz­te­let­ben (!) tar­tot­ta, s mind­vé­gig tu­da­to­sí­tot­ta, hogy van, ami csak az Atya ha­tal­má­ban van (Mk 13,32).

A ro­man­ti­kus szem­lé­let csak Jé­zus „sze­mé­lyét” lát­ja, ad­dig nem jut el, hogy ér­tel­mez­ze az ő „mű­vét”. Jé­zus nem egy­sze­rű­en a sze­mé­lyé­ben volt (de lát­tuk, itt is tisz­te­let­tu­dó­an!) ha­tár­át­lé­pő. A leg­na­gyobb ha­tárzár­nyi­tás Jé­zus Krisz­tus „mű­ve”, az ő ke­reszt­ha­lá­la és a hús­vé­ti fel­tá­ma­dás volt.

A ke­resz­tet – a szer­ző gon­do­lat­me­ne­té­vel szem­ben (!) – nem az em­ber (Pi­lá­tus, a ró­ma­i­ak, a zsi­dók) ál­lí­tot­ta, ha­nem az Is­ten. Nagy kü­lönb­ség! 2 Kor 5,18–21 ér­tel­mé­ben nem bün­te­tés­ből, ha­nem sze­re­tet­ből. Azért, hogy „le­cse­rél­je” a bű­nei kö­vet­kez­té­ben ön­ma­gát meg­kö­tö­ző, majd oda­sze­ge­ző em­bert a Má­sik­kal (vö. a gö­rög „ka­tal­la­gé” je­len­té­sét!), az ő egy­szü­lött Fi­á­val. A nagy­pén­tek és a hús­vét misz­té­ri­u­ma (ami­ről a szer­ző egy szót sem ejt!) a va­ló­di, iga­zi ha­tárzár­nyi­tás, ha­tár­át­lé­pés. Az or­to­dox hús­vé­ti li­tur­gia er­ről így éne­kel: „A pe­csé­te­ket sér­tet­le­nül hagy­va fel­tá­mad­tál a sír­ból, óh, Krisz­tus, aki a Szűz zár­ját szü­le­té­sed­del meg nem bon­tot­tad, és meg­nyi­tot­tad ne­künk a Pa­ra­di­csom ka­pu­it.”

Le­het, hogy a cikk­nek em­be­ri­leg so­kan tap­sol­nak, de csak­is er­re a győ­zel­mi li­tur­gi­á­ra tud az egy­ház éne­ké­vel így fe­lel­ni: „Ámen! Hal­le­lu­ja!”

Fa­bi­ny Ti­bor

::Nyomtatható változat::