Serpilius Sámuel Vilmos

Serpilius Sámuel Vilmos

SERPILIUS SÁMUEL VILMOS a régi szepesi Quendel (latinosan Serpilius) családból származott, melyből néhány nevezetes theológus és jogász született. (A Serpilius család kéziratban maradt története a pozsonyi gyülekezet levéltárában. Fentebb emlitett Serpilius György, egyházi költő és regensburgi szuperintendens (+ 1723 nov. 8.) a mi Serpiliusunk nagybátyja volt. (L. Jöcher: Allg Geléhrten lex. III. r. 522. I) Atyja, Serpilius Keresztély, (L. róla Jöcher: Allg. Gelehrtenlex. IV. r. 521. I. és Klein: "Nachrichten" II. k. 462. és köv. 1.) mikor Sámuel Vilmos 1707 február 14.-én megszületett, modori pap volt, honnan később Sopronba költözött. Itt nőtt föl a tehetséges gyermek, aki különben csakhamar megismerte az élet komolyságát, mert atyja 1714-ben meghalt. A gimnázium elvégzése után 1726-ban az altorfi egyetemre ment, ahol 1730 április 5.-én kedvezően fogadott vitát állt. Ebben az évben még Lipcsébe és Helmstedtbe ment, hol a többi közt Mosheim is tanitotta.

Tanulmányainak befejezése után előbb Sziléziában, majd Bécsben volt nevelő, Németországban utazgatott, mig végre 1734 június 1.-én a pozsonyi gyülekezet meghivta lelkészének. Altorfban avatták föl és július elsején lépett hivatalába, melyet szinte 28 évig ritka hűséggel és lelkiismeretességgel viselt. Serpilius igazi hangyaszorgalommal dolgozott. Minden szabad idejét történelmi tanulmányaira forditotta és főleg a gyülekezet multjában buvárkodott. A gyülekezet kézirattárában egész sor vaskos kötet van, melyekbe összehordott minden, amit csak megszerezhetett. Nagy része, például azóta veszendőbe ment okiratok másolatai, megbecsülhetetlen értékkel bir. A "Matrica verbi dei ministrorum posoniensium" alapját is ő vetette meg; ez volt munkám megirásánál főforrásom. 1762 február 15.-én halt meg. Ribiny bucsuztatta el.

Kétszer nősült. Első neje nürnbergi papleány volt, Tresenreuter Petronella Magdolna, második a soproni Pilgram Zsófia Hedvig. Két házasságából három leány született.

Nyomtatásban csak a következő kisebb műveket adta ki . "Diss. theol. qua ,9wuo theologorum seu quod in studiis et muneribus sacris Divinum est", Altorf 1730; "Der selige Ruhm wahrer Christen, die sie Christo angehören," Boroszló 1738 (bucsuztató Hóm. XIV. 7-9 alapján) ; ugyancsak egy buczuztató Tób. X. 4-7 alapján, Boroszló 1740 (szép reményekkel biztató ifju elhunytánál a szülők vigasztalása); Bél Mátyás fölött mondott halotti beszéde ("Eines evangelischen Lehrers Plicht und Trost, wenn er an Gott und Gott an ihn gedenkt"), Lipcse 1749.