Wegelin Józsua

Wegelin Józsua

WEGELIN JÓZSUA, dr. theol., a mennybemenetel örömeinek az egész lutheri egyházban ismert énekese, mint kor- és hivataltársa, Schmidt Dániel, ágostai születésü volt. Atyja, Wegelin János, fia születésekor, 1604 január 11.-én, az ágostai evangélikus kollégium eforusa volt. A theológiát az ifju Wegelin Tübingában tanulta, ahol 1626 február 15.-én lett magiszterré.

Első állomáshelye Budweiler volt, innen Augsburgba hivták negyedik diakónusnak és 1627 július 25.-én iktatták be. De szülővárosában ez az első hivataloskodása nem tartott sokáig, mert a visszaállitási rendelet szigoru végrehajtása következtében 13 hivataltársával együtt el kellett hagynia Augsburgot. Három évet töltött számkivetésben. Csak miután 1632 április 24.-én Gusztáv Adolf király győztesen bevonult Augsburgba, foglalhatta el Wegelin ujra hivatalát. Archidiakonus, majd 1633-ban a Szent Lélek templom lelkésze lett. De ez a második hivataloskodása is rövid életü volt, mert a nördlingeni csata után a visszaállitási rendeletet ujra alkalmazták. 1635-ben hagyta el végleg Augsburgot.

Egy ideig bolyongott, majd Pozsonyban talált méltó állást, mint első lelkész és a kontubernium esperese. 1635 szeptember 17.-én hivták meg ide (L. a "Verzaichnis"-t 1640-ről a gyülekezet kézirattárában.). Itt sem működött sokáig, mert 1640 szeptember 14.-én meghalt, miután kevéssel halála előtt a theológia doktorává nevezték ki.

Első neje Zunisch Anna Erzsébet volt, kitől 1637 augusztus 14.-én itt Zsigmond nevű fiát keresztelték. 1640 január 23.-án özv. Reinbergnét, szül. Pauer Erzsébetet vette nőül.

Wegelin nagytudományu ember volt, igazán és igazat hivő. Ezt bizonyitja 1638-ban mondott templomavató beszéde, mely az avató ünnep részletes leirásával együtt nyomtatásban is megjelent: "Sermo dedicationis" cimmel, Pozsony 1640; ezt bizonyitják déli Németországban sokat használt imádságos könyvei, először Augsburgban 1635, azután "Ágostai imádságos könyv" cimmel Nürnbergben 1648-ban és még több kiadásban; (Az első kiadás szép példánya van a liceumi könyvtár theológiai osztályában.) "Hand-, Land- und Standbüchlein", Nürnberg 1637. Halála után összegyüjtött munkái "Imádságok és énekek" ("Gebete und Lieder") cimmel jelentek meg Nürnbergben 1660-ban.

Ha e munkák nem is sorolhatók a gazdag aszketikus lutheri irodalom első rangu termékei közé, mégis arról tanuskodnak, hogy az orthodoxia ebben a korban is élt és éreztette áldásos hatását. Hű ragaszkodása a tiszta evangéliomi tanitáshoz megmentette az egyházat az ábrándos elméletek bontó hatásától; az egyházi szokások kegyeletes megőrzésével az egész nép életföltételévé tette a keresztyénséget; kenetes építő iratai voltak és még ma is sok lélek számára vezérlő igék a mennyek országa felé. Igy Wegelin munkái is.

Különösen vallásos költményei, melyeket imádságai között adott ki, így a menybemenetelről irt pompás éneke, mely 1659-ben a hannoveri énekeskönyvben is megjelent és onnan egyházunk minden jó énekeskönyvében megtalálható. Ez a dal, melyben a jámbor lélek vigasztaló életerőt talál, (L. Koch; "Geschichte des Kirchenliedes" VIII. k. 98. és köv. I.) a pozsonyi német énekeskönyvben 120. szám alatt található. Van itt még Wegelinnek két dala, a 464. és 533. szám alatt.

Wegelin a pozsonyi evangelikus gyülekezetnek a külföldön legismertebb lelkésze. Emléke nálunk se menjen feledésbe. (L. Goedeke: "Grundriss zur Gesch. d. deutschen Dichtung", 2. kiad. III. k. 161. és köv. L; Koch; "Gesch. d. Kirchenliedes", 3. kiad. III. k. 159. és köv. 1.; Beck: "Die relig. Volkslitteratur", Gotha 1891, III. és köv. 1.; Rein: "Das gesamte Augsb. evang. Ministerium in Bildern und Schriften", Augsburg I?49; ez utóbbi müből vettem Wegelinnek itt közölt képét.)