Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem...
Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk. Jn 10,27-30.
Kedves régi filmélményem a Forrest Gump. Egy férfi még gyermekként úrrá lesz testi fogyatékosságán. Megtanul futni, pedig korábban gépben volt a lába. A vietnami háborúban megmenti bajtársát, s utóbb segíti visszanyerni a súlyosan sérült embernek életkedvét. Egy véletlen folytán meggazdagodik, visszatér fiatalkori szerelméhez, aki nélküle csak kallódik az életben és elkíséri a végső útra, amikor nagy beteg lesz. Forrest Gump életét - a maga szeretnivaló együgyűségében – mindig tényleg egy ügy vezérli; hogy önzetlenül szeresse azokat, akikkel összesodorja az élet. Ilyen értelemben ő a jézusi ember, aki mindenkiben a jót látja meg, vagy igyekszik azt felszínre hozni. A történetnek van egy fordulópontja, ahol egykori katonatársa megkérdezi tőle, hogy megtalálta-e már Jézust? A felelet pedig a maga egyszerűségében nagyszerű: Nem is tudtam, hogy keresnem kellene.
A modern ember görcsös isten-keresése idegen az igazi Istentől. Őt nem lehet megtalálni vagy elveszíteni, mint egy tárgyat. Ő mindig itt van. Sosem ment el. Jézus erről a jelenlétről biztosította az elbizonytalanodott, kétségbeesett embereket, akikkel találkozott. Ezékiel próféta írja: Ti pedig az én juhaim, legelőm nyája vagytok, emberek vagytok, én pedig Istenetek, ezt mondja az Úr Isten. (34,31.) Jézus pedig: Senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből… Sem élet, sem halál. Sem a jelen, sem a jövő. Igazából a megtérés, vagy az ujjászületés élménye nem azt jelenti, hogy az ember rátalál a bújkáló Istenre vagy éppen Isten talál rá az előle rejtőzködő emberre. Sokkal inkább az a felismerés, hogy Isten itt van, jelen van, mindig is itt volt, minden szeretetével, gondoskodásával, hatalmával, bőkezű jóságával, amit soha meg nem érdemeltünk, de ő napról napra kiárasztotta ránk. Isten elkötelezett a világ és az ember iránt. Személyünk iránt is. Halálosan szeret. Mint Jézus, aki ennek a szeretetnek a végső szimbóluma. Mondja is magáról: A jó pásztor életét adja a juhokért. A korabeli pásztorkodás Keleten együtt járt az életveszéllyel. Vadállatok, rablók támadása könnyen életét követelte a pásztornak, ha nem futott el, és fordított hátat a veszélynek.
Isten nem fordít hátat nekünk. Nem keresni kell őt, hanem észrevenni, hogy velünk él Lelkével. Ez a Lélek szüntelen jeleket ad a szívünknek, hogy Isten gyermekei vagyunk. Nem kell semmit kutatni, megragadni, nem kell kapaszkodni, egyszerűen meg kell nyugodni ebben és viszont-szeretni őt azokban, akikkel összefut életünk útja. Tudva azt, hogy most és mindörökké övéi vagyunk és Ő is a miénk. Ebből a nézőpontból mindent szépen és jól fogunk látni. Magunkat, másokat és tennivalóinkat is. Az ember csak addig van zavarban, amíg ezt nem veszi tudomásul.
