És mondta Jézusnak: Uram, emlékezzél meg rólam, mikor eljössz országodban! Lk 23, 42
És mondta Jézusnak: Uram, emlékezzél meg rólam, mikor eljössz országodban! Lk 23, 42
Többször is olvassuk a zsoltárokban és máshol, hogy Isten emlékezzen meg az ember jócselekedeteiről és valamiképpen jutalmazza meg azokért. Itt egy olyan ember szólítja meg Istent, akinek nincsenek jó cselekedetei, csak rosszak. Nem is cselekedeteire, hanem önmagára mutat: Emlékezzél meg rólam… Nagy merészség ez. Érdemtelenül kérni kegyelmet. Aligha volna foganatja a kérésnek, ha nem attól kérné, akitől. Az ártatlantól, aki a bűnösökért meghal a kereszten. Épp jókor szólítja meg. Abban a szent pillanatban, amikor épp az olyanokért szenved, mint ő. Honnan tudja, hogy Jézustól lehet ilyet kérni? Nem tudom. Tudatában van méltatlanságának, ugyanakkor teljes bizonyossággal reménykedik a kegyelemben. Ez a bizonyosság pedig abból fakad, ahogy a megfeszített Krisztusra tekint. Szenvedését összekapcsolja a saját szenvedésével, a világ szenvedésével. Felsejlik előtte, hogy aki bal keze felől meghal, az egyedül méltó, hogy Ura legyen a mindenségnek. Életnek és halálnak, bűnnek és Sátánnak. Előtte hódol a mindenség. A megfeszített Jézust így látni csak a lator látószögéből lehetett és ma is csak onnan lehet. A megfeszített test fájdalom-mélysége, az elrontott élet, az elkövetett tengernyi bűn emléke, plusz még a közelgő halál rettenete az a bizonyos látószög. A kárhozat bizonyos. Mégis van egy mégis. Mire hivatkozva kér tehát kegyelmet a lator? Jézusra. Semmi és senki másra. Nem hivatkozik néhány múltbeli jócselekedetre és arra sem, hogy megbánta gonosz tetteit. Egyszerűen fordul Jézushoz, akit elég nagy királynak tart ahhoz, hogy kegyelmet gyakorolhasson. Előtte hódol. Teljes alázattal. Így lesz ő igaz ember – az egyetlen igaz ember a Golgotán – és nyeri el Jézus ígéretét: Még ma velem leszel a Paradicsomban. Bármilyen különös, de mi is csak így üdvözülhetünk.
Csepel, 2019. szeptember 1.
|