|
Máté 20, 1-16. A gazda és a szőlőmunkások példázata
"Én pedig ennek az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked… avagy a te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok?" (14-15.v.)
Jézus példázatán a szakszervezetek biztosan fölháborodnának. Bár nem csak ők! Bárki, aki hallja, úgy érzi, hogy itt valami nagy igazságtalanság történt.
Igazságtalan a gazda. Igazságtalan az Isten, akit a gazda jelképez. Hát igen. Igazságtalanság megbocsátani. Igazságtalanság mindenkinek egyforma mértékkel mérni – jóságot, szeretetet, szükségleteket, áldásokat.
Jézus ilyen igazságtalannak látja Istent. Ilyennek ismeri őt. Neki ezzel semmi baja, de nekünk általában nem tetszik. Csak akkor tetszik ha a mi bűnünket kell megbocsátani, a mi porszem életünket kell megáldani, a mi hálátlan szívünket kell vidítani mindenféle jókkal és a minket kell feltétel nélkül szeretni. Akkor tetszik. Amúgy nem.
Már Jónásnak is problémája akadt ezzel, amikor Ninive mégsem pusztult el – amit egyébként ő előre sejtett – és ő mintegy szégyenben maradt az apokaliptikus jóslataival. Ma is vannak vallásos emberek, akik savanyú képpel a világ végpusztulásáról kárognak. Nem kellene. Hátha megkönyörül az Isten! Mert ő olyan. Könyörülő és megbocsátó. Igazságtalanul jó. A hegyi beszédben úgy mondja Jézus, hogy “felhozza napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és hamisaknak”. Sőt még azt is mondja Jézus, hogy akkor leszünk Isten gyermekei (Mennyei Atyátoknak fiai), ha mi is hasonlóképpen gondolkodunk, cselekszünk. Az emberi természet azonban nem egyezik Isten természetével. Míg Ő adakozó, addig az ember irigy. Míg ő csupa szeretet, addig az ember válogatós a szeretetben. Míg ő egyenes és jó, addig az ember rafinált és számító. Szóval nem érdemes nekünk Istent az ő jóságáért kritizálni. Nehogy végül hoppon maradjunk és úgy bánjon velünk az Isten, ahogy mi szeretnénk igazságosak lenni felebarátainkkal.
Csepel, 2019. febr. 17.
|
