Az élet tisztelete
Albert Schweitzer német teológus-misszionárius-orvos-orgonaművész 1913-ban kórházat alapított az afrikai Gabon területén az őserdőben, mert úgy érezte, valamit tennie kell az ott élőkért. Hosszú életén át (1965-ben halt meg) a történelem viharai közepette tizennégyszer kezdte újra gyógyító munkáját a bennszülöttek között. Kikristályosodott életfilozófiája, melyet saját példájával kellően alátámasztott: Az élet tisztelete.
“Minden eddigi erkölcstan hiányossága, hogy azt hitte, csak az embernek emberhez való viszonyával kell foglalkoznia. Valójában arról van szó, hogyan viszonyuljunk a világmindenséghez és minden benne élő teremtményhez. Az ember csak akkor erkölcsös, ha magát az életet tartja szentnek, a növényekét és az állatokét éppúgy, mint az emberét, és igyekszik a lehetőséghez képest segítséget nyújtani minden szükséget szenvedő életnek. Az élet tiszteletének erkölcse tehát magában foglalja mindazt, ami szeretet, odaadás, fájdalomban való részvét, örömben való együttérzés és közös erőfeszítés formájában jelenik meg. A világ azonban az önmagával meghasonlott életakarat szörnyű színjátékát tárja elénk. Minden lény a másik rovására él, egyik a másikat pusztítja. Csupán a gondolkodó ember veheti számba a mások élniakarását, és vállalhat szolidaritást vele.
Az aktív szerepet játszó ember újfajta szellemi viszonyba kerül a világgal: nem csupán önmagának él. Ellenkezőleg: egynek érzi magát az összes környező élettel, átéli sorsukat, mint a sajátját, minden erejével segíti őket, és nincs nagyobb öröme, mint kivenni részét az élet kibontakoztatásában vagy megmentésében. “ (Albert Schweitzer: Életem és gondolataim 1931, Lambarene)
Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is volt, aki – bár Isten alakjában létezett – nem sóvárgott annak megtartására, hogy egyenlő Istennel, hanem félretéve minden méltóságát a szolgálatot választotta, mint egy ember, az emberség minden velejárójával. Vállalta a halált is, sőt a kereszthalált.
Fil 2, 5-8.
A kérdés az, hogy mi volt az inkarnáció oka?
Istenként nem tehetett volna többet az emberekért, a világért? Látjuk a sok szenvedést, amit emberek egymásnak okoznak. Látjuk azt is, amit Isten így mondott az Édenkertből kiűzetéskor: Átkozott lesz a föld temiattad… Mind a felháborító könyörtelenség és igazságtalanság, mind a józan értelemnek is ellentmondó természet-pusztítás isteni beavatkozás után kiált és kiáltott mindig is. - Erre mit (kit) ad Isten? Jézust. Miért?
A válasz Isten természetében rejlik. Isten tiszteli az általa teremtett életet. Minden embert és minden mást, ami az emberrel összefüggésben él az univerzumban. Nem becsüli le és alá az embert, hanem végtelenül komolyan veszi létében, és az azzal járó felelősségében. Az ember mindig istenségre vágyott, erre Isten válasza az, hogy ő meg emberré lett. Az emberré válás nem egy antropológiai, hanem egy szellemi folyamat. Ha figyelmesen követjük Jézus életét az evangéliumokban, megláthatjuk, hogy mit jelentett az ő számára az élet tisztelete. Ez ugyanis Jézus etikája. Minden élet tisztelete. Még az ellenségé is. A tisztelet magában rejti a szeretetet. Csak azt szeretem jól, akit, amit tisztelek. Csak azt tisztelem, amit, akit igazán szeretek. Azért nem kérhető számon Istenen valami direkt beavatkozás a világ folyásába, mert azzal éppen önnön természetét tagadná meg. Nem venne komolyan minket és magát a Teremtést sem. Annál nagyobb az ember erkölcsi felelőssége és feladata! Sosem volt még olyan nagy, mint korunkban. A technológiai fejlődés nem tette könnyebbé az élet tiszteletét, sőt inkább még nagyobb erőfeszítésre ösztönöz bennünket – ha nem akarunk elpusztulni.
Csepel, 2018. nov. 25.
|