De Mózes esedezett az Úrnak, az ő Istenének színe előtt: Emlékezzél meg Ábrahámról, Izsákról és Izráelről a te szolgáidról, kiknek megesküdtél te magadra, mondván nékik: Megsokasítom a ti magotokat mint az égnek csillagait; és azt az egész földet, melyről szóltam, a ti magotoknak adom, és örökségül bírják azt örökké. És abbahagyá az Úr azt a veszedelmet, melyet az ő népére akart bocsátani. 2 Mózes 32, 11.13-14
Úgy tűnik egyelőre ez az utolsó ilyen jellegű írásom. Ha minden igaz, jövő vasárnaptól megint lehet templomi istentiszteleteket tartani. Összecseng a fenti (erre a vasárnapra régen elrendelt) ige utolsó mondata a mostani helyzettel. Izrael népe, alighogy kiszabadult az egyiptomi fogságból, hajszál híján elpusztult. Mózes imádsága mentette meg. Az aranyborjú körül mámoros extázisban orgiát rendező nép szimbóluma lehetne a mindenkori emberiségnek. Vér és arany. Ezek forgatják a világot. Ma is. Gyanítható, hogy holnap is. “Ezek a te Isteneid!” - hangzik a megfellebbezhetetlen kijelentés. A pénz és a test kívánsága. Reménytelenek. Menthetetlenek. Múltjuk ott maradt Egyiptomban. Jövőjük nincs, mert az ígéretekben nem hisznek. Csak a jelen pillanatnak akarnak élni és ez a legbrutálisabb módon tör fel belőlük. Mózes nem imádkozik, esedezik. Mert ami történik, arra nincs mentség. Volt néhány ember, akiknek Isten egykor ígéretet tett. Öt-hat évszázaddal korábban. Erre az ígéretre hivatkozik. Isten pedig meggondolja magát. Önmagáért, egykori adott szaváért nem pusztítja el a népet. Kétezer éve az egész embervilágnak is ígéretet tett. A keresztre szögezett Krisztusban. Elkötelezte magát, hogy Jézusért könyörül a világunkon időben kitolva ezt, amíg csak lehet. S bár némelyek számonkérik rajta – igazságot követelve – Isten mégis tartja magát a szavához. Nem mintha illúziói lennének az embert illetően. Nem a változás reményében könyörül a világon, hanem Jézusért, aki az Atya jobbján van és esedezik értünk. Lám, Ő is, mint Mózes; esedezik. Térdre hullva kér kegyelmet azoknak, akik nem érdemlik. Akik őt, s maholnap az egész gyönyörű világot keresztre feszítik. - Ha ezt eszünkbe és szívünkre vennénk, egy s más talán megváltozna. Talán ...
Így gondolkodott Ady 1907-ben
Vér és arany
Nekem egyforma, az én fülemnek,
Ha kéj liheg vagy kín hörög,
Vér csurran vagy arany csörög.
Én tudom, állom, hogy ez: a Minden
S hogy minden egyéb hasztalan:
Vér és arany, vér és arany.
Meghal minden és elmúlik minden,
A dics, a dal, a rang, a bér.
De él az arany és a vér.
Nemzetek halnak s újra kikelnek
S szent a bátor, ki, mint magam,
Vallja mindig: vér és arany.
2020. május. 17.
|