És most hallgass Jákob, én szolgám, és Izrael, a kit én elválasztottam...
És most hallgass Jákob, én szolgám, és Izrael, a kit én elválasztottam. Így szól az Úr, teremtőd és alkotód anyád méhétől fogva, a ki megsegít: Ne félj, én szolgám Jákob, és te igaz nép, a kit elválasztottam! Mert vizet öntök a szomjúhozóra, és folyóvizeket a szárazra; kiöntöm lelkemet a te magodra, és áldásomat a te csemetéidre.Ez azt mondja: én az Úré vagyok .... És növekednek mint fű között, és mint a fűzfák vizek folyásainál. Ézs 44, 1-5.
Isten előtt beszédkényszerünk van. Többnyire kéregetünk. Máskor panaszkodunk. Néha hálát adunk. Gyakran kérdezünk, vitázunk. Olykor énekelünk. Leggyakrabban magunkat mentegetjük az elfuserált dolgaink miatt. Ritkán őszintén és még ritkábban bűnbánattal.
Nem is tudom, miből gondoljuk, hogy Isten kíváncsi arra, amit mondunk.
Ebben az igében felszabadító erővel hangzik felénk a felszólítás: Hallgass!
Ugyanakkor ez nem durva letorkolás – ahogy mi szoktuk mondani gyermekeinknek vagy egymásnak – hanem végtelen együttérzés.
Isten tudja. Mit? Mindent. Ezt a mindentudást azonban nem kell rettegéssel tudomásul vennünk. Jézus van ott Isten mindentudásának mélyén. Az értünk, velünk szenvedő Isten, aki nem ítél el.
Nem mintha nem látná az élet, és az életünk árnyékos oldalát. Alighanem jobban látja, mint mi magunk.
Kiválasztott, már az anyaméhtől. A keresztségben magáévá fogadott és nem tágít mellőlünk egész életünkben. Hitet és reménységet plántál a szívünkbe. Újra meg újra megteszi ezt, noha gyakran kiszáradunk, s elhal bennünk Isten ültetése. De ő azt mondja: Vizet öntök a szomjúhozóra, és folyóvizeket a szárazra; kiöntöm lelkemet a te magodra, és áldásomat a te csemetéidre!
A kérdés az, hogy tudunk-e értőn, megértőn (el)hallgatni. Egyszerűen tudomásul venni a tényeket: A hűségét. Szeretetet. Megváltást – elfogadást. Az Életet. A nekünk jutott testet és lelket, melyet Ő egyenként számon tart, megbecsül és a magáénak tekint. Mert így ugyebár már van értelme mindennek. Lehet örülni!
Csepel, 2018. ápr. 22.
|