1%

Mondta neki egy az ő tanítványai közül: Uram, taníts minket imádkozni! - Ő így felelt: Mikor imádkoztok, ezt mondjátok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben … stb. Lukács 11, 1-4. Mt 6, 9-13.

A Jézustól tanult imádságból hiányzik az én. Abban az értelemben, hogy többes szám első személyben fogalmaz, és ezzel összekapcsol minket egymással. Kifejezve azt, hogy Isten előtt az individuum csak a másik emberrel összekapcsolódva állhat. Isten nem kivételez. Pedig de jó lenne! A testvérek is küzdenek a rangsorért a családban. Jézus szerint a „mi” a helyes nézőpont. Nem az én és ők, még kevésbé az én vagy ők. Pláne nem az „én”. Pedig mi gyakran szeretnénk személyes síkra tolni a kapcsolatunkat Istennel. Van, mikor ezt egyenesen kívánatosnak állítják be a kegyességi megfogalmazások: Személyes megtérés, fogadd el Jézust személyes megváltódnak, legyen személyes kapcsolatod Istennel … stb. Lehet ebben igazság, de csak ha nem a kisajátítás értelmében lesz személyes a kapcsolat és az ember nem kezdi fölényben érezni magát másokkal szemben a "személyesség" miatt.

A Jézustól tanult imádságból abban az értelemben is hiányzik az én, hogy ez egy Isten-központú imádság. Úgy értem ezt, hogy olyan összefüggésekbe állítja az emberi életet, amelyek Isten szempontjából mérvadóak. Igaz, hogy Luther a Kátéban sok mindent próbál belegyömöszölni a „mindennapi kenyér” fogalmába, de nem feltétlenül helyesen. Az eredeti szövegben csak annyi van, hogy az adott napra való kenyeret adja meg… Ez összecseng Jézus parancsával: Ne gyűjtsetek magatoknak … ne aggódjatok … Kicsit rímel a pusztai vándorlás mannájára is, ami ugyancsak egy napra volt elegendő. – Amúgy a többi kérés nagy ívben kikerüli az emberi vágyakat és célokat, amikért esetleg szívünk szerint imádkoznánk: úgy mint egészség, boldogság, szerelem, barátság, gyermekáldás, család, biztonság, gazdagság és ha még van valami. Ellenben a teljesség igényével tér ki mindarra, ami Isten oldaláról fontos: Úgy mint istenségének (nevének) feltétel nélküli elismerése, korlátlan uralmának megvalósulása a világon (országa-királysága), akaratának való teljes behódolás a fizikai és szellemi világban. Így lesz a bűn-kérdés is - az Istennel való viszonyban - az élet legfontosabb relációja. Isten az, aki megbocsáthatja a bűnöket(51. Zsolt. 6. Dávid: "Egyedül ellened vétkeztem…" 130. Zsoltár 4. Hiszen nálad van a bocsánat, hogy féljenek téged. És Lk 5, 21. Ki bocsáthatja meg a bűnt, hanemha egyedül az Isten.), ezért a teljes erkölcsi felelősség őrá irányul. Éppen bocsánata ösztönzi legerőteljesebben az emberi megbékélést, ami az együttélés föltétele a világban. Jézusnál: Az adós szolga példázata (Mt 18,23 kk). Végül, a "ne tegyél próbára, de ha mégis akkor szabadíts meg az ördögtől" – annak a beismerése, hogy minden Isten kezében van. Az ember nem állja ki a próbát, döntései és azok következményei csak Isten kegyelmének ölelésében nem lesznek végzetesek. Ezért imádkozhatjuk ezt a meghallgattatás reményével.

Értelmezésem szerint Jézus teljesíti is meg nem is a tanítványok kérését. Teljesíti, mert imádságra tanítja őket. Ugyanakkor nem teljesíti, mert ebben az imádságban köddé válik az ember – minden egyéni vágyával, érzésével, félelmével és reménységével, és ott marad az Örökkévaló, a maga fennségében és mindenhatóságában. (Talán ezért is került az imádság végére utóbb Máténál a doxológia.) Persze föltehetjük a kérdést, hogy van-e az imádságnak más értelme, mint Isten magasztalása? Hiszen tudjuk: Igaz vagy Uram, és a te ítéleted igazságos. Zsolt 119, 137. צַדִּיק אַתָּה יְהוָה; וְיָשָׁר, מִשְׁפָּטֶיךָ.

Csepel, 2019. május 27.