|
Hit által vitt Ábel becsesebb áldozatot Istennek, mint Kain, a mi által bizonyságot nyert afelől, hogy igaz, bizonyságot tevén az ő ajándékairól Isten, és az által még holta után is beszél. Zsid 11, 4.
Hit által vitt Ábel becsesebb áldozatot Istennek, mint Kain, a mi által bizonyságot nyert afelől, hogy igaz, bizonyságot tevén az ő ajándékairól Isten, és az által még holta után is beszél.
Zsid 11, 4.
Kétféleképpen lehet Istenre gondolni: Úgy, mint Kain és úgy, mint Ábel. Ők kétféle hitnek az előképei. Kain egy haragvó Istent lát, aki megteremtette a világot, aztán hagyta az embert bűnbe esni és mindezért számon is kéri. Az embernek nincs más választása, mint hogy vallásos cselekedetekkel, áldozatokkal megpróbálja ezt az Istent kiengeszteleni. Ilyen volt a középkori egyház. Így gondolkodott szerzetesként Luther is. A kaini ember sosem lehet biztos abban, hogy elég nagy és elég jó áldozatot hozott-e. Ezért nyugtalansága és leliismeretfurdalása csak egyre nő. Igazából haragszik Istenre, akinek nem tud eleget tenni. Szívében el is fordul Istentől és ebből a kaini Isten-képből születik meg később az ateizmus. Mondván: Ha Isten ilyen, akkor jobb lenne, ha nem is lenne. A reformáció idején azonban ez így még nem fogalmazódott meg.
Luther egy másik kérdést tesz fel. Nem azt kérdezi, hogy van-e Isten, hanem azt, hogy van-e Istennek egy másik arca, mint amit a római egyház az emberek elé fest. Találhatok-e egy olyan Istent – kérdi – akitől nem kell rettegnem, aki igazságosságában is kegyelmes, aki szeret és akit szerethetek?
Ezt az Isten-arcot ő – és utána aztán sokan – Jézus Krisztusban találja meg. Jézus az, aki eleget tett. Mi nem tudjuk kiengesztelni Istent, de az nem is szükséges, mert ő maga adott világnak engesztelést. Ő maga adta az áldozatot, ami elégséges. Az embernek pedig nincs más dolga, mint ebben az engesztelő áldozatban, Krisztusban hinni. Így kap bizonyosságot arról, hogy Isten csupa szeretet. Önmagát az emberért feláldozni kész szeretet – szerethető, sőt szereteni való Isten, akihez föltétlen bizalommal fordulhatunk.
Ez Isten másik arca. Az, amit Ábel is látott egykor, aki a hit által vitt becsesebb áldozatot Istennek, mint Kain. Ábel az Isten szeretetébe, kegyelmébe vetett teljes bizalmát vitte "áldozatul". Nem engesztelni akarta Istent, hanem csodálni, áldani, dícsérni. Nem gondolt arra, hogy Istennek elvárásai vannak vele szemben és neki sem voltak elvárásai Istennel szemben. Így helyesen gondolkodott Istenről – azt gondolta, és vallotta meg róla, ami IGAZ. Mondhatjuk: Előre látta a Krisztust. Ezt a hitet pecsételte meg a Szentlélek, Kain "hitét" pedig nem pecsételte meg.
Kain magára maradt kínzó kételyeivel és végül megölte Ábelt. Talán megölte volna Istent is, ha tehette volna. Ezért üldözte a római egyház is a reformáció népét. Elviselhetetlen volt ugyanis a pápának és követőinek, hogy a reformátorok és nyomukban számtalan sokan hit által részesültek a Szentlélek ajándékában. Róma rossz lekiismerete kaini indulatot szült. Évszázados üldöztetés várt azokra, akik a hit által vittek becsesebb áldozatot Istennek. Ne gondoljuk azonban, hogy olyan egyszerű elhatárolódni a kaini Isten-képtől. Nem mondhatjuk, hogy ez felekezeti kérdés. Mindnyájan a kaini Isten-képpel születünk és csak idővel születhet meg bennünk az ábeli. Mindnyájan Isten haragját, igazságtalanságát, rejtőzködő félelmetességét látjuk, amíg Jézus Krisztus arcán fel nem ragyog számunkra Isten igazi arca. Mindnyájan ellenkezünk Istennel és eltaszítjuk őt magunktól, amíg meg nem értjük, át nem éljük, hogy ő ellenkezésünkben, és ellene való dühöngésünkben is magához szorít minket szeretettel, mint a szülő a durcás gyermekét. Ez a mindenek ellenére szerető Isten a mi Istenünk. Ez az Isten-kép a reformáció drága öröksége. Ámen
Csepel, református templom, 2017. október. 29.
|
