Aki föl nem veszi az ő keresztjét és úgy nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálja az ő életét, elveszti azt; és aki elveszti az ő életét értem, megtalálja azt.
Aki föl nem veszi az ő keresztjét és úgy nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálja az ő életét, elveszti azt; és aki elveszti az ő életét értem, megtalálja azt. Máté 10, 38-39.
Jézus aligha említhette a kivégző eszközt egykori tanításában, mert azt a hallgatóság nem is érthette volna. Akkor még nem volt szó haláláról vagy annak mikéntjéről. Az eredeti arám szó egyszerűen fát, karót, oszlopot, esetleg gerendát jelent. A görög kifejezésnek is több értelme van, bár később valóban korlátozódott a “kereszt” értelemre. A szövegkörnyezetből világos, hogy Jézus, amikor követésére hív, akkor egy korábbi életforma és élettér feladására bátorít, amely magába foglalja esetleg a családot, a szülőházat is. Kicsit hasonlóan ahhoz, ahogy egykor Isten elhívta Ábrahámot: Menj, ki földedről, atyád házából … stb. (Van magyar megfelelője is: Szedd a sátorfádat!) Ezt nyilván csak akkor teheti meg az ember, ha elég bátor a változásra és a változtatásra. Valljuk meg őszintén: erre kevesen képesek. Föladni a biztonságot, az egzisztenciát, az anyagi biztonságot és a társadalmi státuszt – bolondság. Az ember meg akarja tartani ezeket; a “lelkét” (pszüché), ami itt lényegében önmagát, az önazonosságát jelenti. Ezt föladni: ugrás a sötétbe. Jézus azonban arra biztatja tanítványait, hogy érte bátran vállalhatják ezt az önfeladást, mert éppen abban találják majd meg önmagukat, amit Jézus nyújt nekik. Enélkül, még ha pillanatnyilag meg is őrzik önmagukat, utóbb el fogják veszíteni. Értéktelennek fogják felismerni mindazt, amijük van, sőt önmagukat is, mint céltévesztett embereket fogják látni, mert elszalasztották életük nagy lehetőségét. Minél összetettebb az emberi élet, minél több szállal kapcsolódik megszokott környezetéhez, annál lehetetlenebbnek tűnik Jézus hívásának elfogadása. Ott a gazdag ifjú! Ott vannak a kegyesek (farizeusok), a papok vagy a római tisztviselők. Talán nem véletlen, hogy Jézus szinte nincstelen halászokat hív el, akik közül csak Péterről tudjuk, hogy nős volt. A többieknek nem volt erős családi kötődése, sem vagyona, sem rangja. Nekik talán könnyebb volt. Bár a gondolkodásukat ők is csak Pünkösd után értékelték át igazán és akkor vetették bele magukat abba a küldetésbe, amire Jézus kiválasztotta őket. Attól fogva semmi sem volt drága, csak az, hogy Jézust hirdessék, ha kellett az életük árán is. Nem akarták többé menteni önmagukat – Jézussal meg is nyertek mindent! Isteni hatalmat, tőle való tekintélyt, örök életet – üldöztetésekkel együtt. Ma is hangzik Jézus hívása, hogy oldjuk el a sok köteléket, ami evilághoz köt minket. Szakítsuk szét azt a rafinált hálózatot, ami megtartással kecsegtet, de tulajdonképpen gúzsbaköt. Szedjük föl a sátorfánkat, mert akkor leszünk igazán nincstelenné, ha ragaszkodunk ahhoz, amink van. Fontolgatásból tett ma is csak a Szent Lélek erejével lehet. Előtte nyissunk ajtót! De kinyissuk-e azt az ajtót? A Szent Lélek nagy “felforgató” ...
Csepel, 2019. márc. 24.
|