|
Hogy megtudja azokat a jövő nemzedék, a fiak, a kik születnek; és felkeljenek és hirdessék azokat fiaiknak; Hogy Istenbe vessék reménységüket és el ne felejtkezzenek Isten dolgairól, hanem az ő parancsolatait megtartsák. Zsolt 78, 1-7.
Zsolt 78, 1-7. Hogy megtudja azokat a jövő nemzedék, a fiak, a kik születnek; és felkeljenek és hirdessék azokat fiaiknak; Hogy Istenbe vessék reménységüket és el ne felejtkezzenek Isten dolgairól, hanem az ő parancsolatait megtartsák.
Az 1520-as évek közepén világossá vált, hogy az evangélium tisztán hirdetése nem lehetséges másképp, csak a hívők széles körű tanításával. Luther megírta a Kis- és Nagy Kátét és elindította azt a folyamatot, amit később közoktatásnak neveztek. Ezzel kikerült a római pápaság kezéből a népnevelés privilégiuma és kialakult a protestáns népiskola, amiben a tanítóknak jutott a felelősségteljes küldetés: a jövő nemzedékeinek felkészítése a (hívő) életre.
Ez a gondolat persze Luthernál – mint sok más is – a Biblián, Isten igéjén alapult. Ott olvasta, s olvastuk ma este mi is, hogy a zsidó nép életében milyen fontos volt a generációk közötti folytonosság. Nemhogy generációs szakadék lett volna a fiatalok és idősek között, éppen ellenkezőleg! Minden új generáció az előző tapasztalataira és bölcsességére épített.
A bölcsesség “feje” (betetőzése) sz Úrnak félelme – mondja az ige. Péld 1,7. Hasonlít tehát az Isten népének élete a staféta-futáshoz, ahol nem lehet nyerni, csak ha a bot végül a befutó kezében van.
A zsidó népnél a staféta átadás helye a család volt.
A keresztyénségben sincs ez másképp. A gyerek utánoz. Azt csinálja, amit a szülőtől lát. Nyilván szüksége van mindenkinek személyes megtérésre, de mennyivel könnyebb az, ha a gyermek már tudja, hogy hova kell, lehet megtérni. Ha Jézus Krisztus otthona is az a családi otthon, mert a szülők szívében ott a Szent Lélek, akkor ez erős iránymutatás a gyermekek számára is.
Talán nem kell ahhoz egy fél életet (másokét meg talán egészen) elrontani, hogy valaki megtérjen. Hol van a protestáns családok régi, szigorú összetartása, erkölcsisége, ige-szeretete, komoly imaélete, templomba járása, áldozatos hozzájárulása az egyház fenntartásához? Valahol valakik a múltban mintha elmulasztották volna átadni a stafétabotot. Most meg kereshetjük…
Nem lehet minden nemzedékben elölről kezdeni a teológiai gondolkodást, mert akkor minden nemzedék elkapja az első keresztyének összes szellemi gyermekbetegségét. Ebből pedig csak vallási káosz lesz, mint ahogy manapság látjuk is. Miért is vagyunk protestánsok (más szóval evangéliumi keresztyének) és nem jehovisták, mormonok, hit gyülekezetesek, uram bocsá katolikusok? Miért nem tiszteljük Buddhát, miért nem borulunk le Mohameddel, miért nem ünnepeljük a Halloweent, miért nem dicsőítjük az ősmagyar sámánokat? Miért is legfontosabb számunkra még mindig a Reformáció három “sola”-ja? (Egyedül kegyelemből hit által, egyedül a Szentírás, egyedül Krisztus!)
Mindez nem csupán elvi kérdés. Isten a zsidó népnek feltételesen ígérte erejét, segítségét, jelenlétét. “Hogy Istenbe vessék reménységüket és el ne felejtkezzenek Isten dolgairól, hanem az ő parancsolatait megtartsák.” (7. v.) Ők tudták, tudhatták, hogy ebben van a jövő. Nekünk is tudnunk kell. Sőt ennél többet is tudnunk kell. Mert míg az ő számukra a földi jövő záloga volt a fiatalok helyes nevelése, mi azt is tudhatjuk Jézus Krisztus feltámadásának bizonyosságában, hogy mi az örökkévalóságnak zálogát adhatjuk át – Isten segítségével – a következő nemzedéknek. Nem kell tehát elcsüggednünk, ha megindulna alattunk a föld, vagy hegyek hullanának a tengerbe, ha idővel – az ember kapzsisága miatt – élhetetlenné lenne is ez a világ. Mi gyermekeinket az örökkévalóságnak, az Új Teremtésnek neveljük.
Református imaterem, 2018. 10. 26.
|
