1%

I. Thessz 4, 13-18.

A halállal háromféleképpen találkozunk.

1. Úgy, hogy meghal valaki, akit szerettünk. Ilyenkor az érzelmek bizony túlcsordulnak. Sírunk, mert szerettünk, vagy szeretettek voltunk. Jézus is sírt, amikor Lázár meghalt. A könnyek ugyan nem vigasztalnak, de megkönnyebbítenek. Szeretteink elmúlásakor csak azért imádkozunk, hogy ne kerüljenek teljesen kiszolgáltatott és méltatlan helyzetbe és mi se szakadjunk el tőlük teljesen az egészségügy kórházi labirintusában.
2. Úgy, hogy haldoklót látogatunk, vagy elhunytakat temetünk. Gyakran ismeretlen embereket. Az a tapasztalatom, hogy a haldoklónak nincs szüksége szavakra, csak szeretetre. Ezt a harcot mindenkinek magának kell megvívnia. Jó ha nem a halálos ágyon kezdi a felkészülést. Szeretet által a haldokló valamit megérezhet Istenből, akihez megy. A temetésen is csak akkor van értelme megszólalnunk, ha szeretjük azokat, akikhez szólunk. Ezt mindig megérzik, mint ahogy ennek a hiányát is.
3. Úgy is van találkozásunk a halállal, hogy bennünket ér valami súlyos betegség, vagy csak komoly rosszullét. Aki átélt ilyet, az tudja, hogy mennyire meg tud rémülni az ember. A fuldokló levegőért kapkod, a fájdalom tengerébe merülő próbál tudatánál maradni. Egyet akar csupán, hogy legyen még tovább. Ebbe kapaszkodik görcsösen, mint a katona, aki a harctéren eszelősen reméli, hogy nem őt találja el a golyó. Ez nem hit vagy hitetlenség kérdése. A halál gondolata úgy ront az emberre, mint egy vadállat. Idővel talán hozzá lehet szokni, meg lehet békülni vele. Talán...

Hiszem a test feltámadását és az örök életet... Ez a hitem a Teremtőben gyökerező hit. Hit által értettem meg, hogy a világokat Isten alkotta úgy, hogy a látható a láthatatlanból állott elő. Úgy döntöttem, hogy nem spekulálok azon, hogy ez hogyan lehetséges, hanem reménységgel gondolok elmúlásomra. Engem is újjá teremthet, új testben.

Tudom, hogy a bűn zsoldja a halál. Isten kegyelmi ajándéka az örök élet. Nem magától értetődő. Hiszem, hogy Jézus Krisztus állította helyre az isteni rendet, mely az Édenben még a miénk volt. Hiszem a boldog feltámadást és az Úrral való örök életet. Ez a hitem a Megváltóban gyökerező hit.

Tudom, hogy erre a hitre nem vagyok alkalmas. Ha jön a kételkedés, erőt vesz rajtam valamilyen bűn, ha figyelmem teljesen a földi életemre irányul, ha a számomra legkedvesebb sírja mellett kell megállnom, ha elérkezem a betegágyhoz és a haldoklás nehéz időszakához – akkor elhatározásaim és döntéseim semmivé foszlanak. De tudom, hogy Isten Lelke akkor is könyörög értem kimondhatatlan fohászkodásokkal és nem vallok szégyent. Ez a hitem a bennem jelenvaló Szentlélekben, Isten Szent Szellemében való hit. S ha mindaz megváltozik vagy megsemmisül is, amit az életemnek tudok, akkor is újjáteremti Isten, amit akar.

Nemcsak magamról hiszem ezt, hanem mindazokról, akik Őt keresik. Nem szűnök meg emlékeztetni magamat és másokat arra, hogy semmi sem múlja felül a jelen világon azt, ami majd vár ránk az új teremtésben. Ezért semmihez sem ragaszkodom túlságosan. Isten kezéből veszem, amim, akim van és neki ajánlom mind, mert őt illeti és nála van jó helyen.

Ebben vagyok szabad – a félelemtől... Ámen

Csepel, 2017. nov. 12.