Ekkor mondta Jézus az ő tanítványainak: Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, szedje a sátorfáját, és úgy kövessen. Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; a ki pedig elveszti az ő életét értem, megtalálja azt.
Ekkor mondta Jézus az ő tanítványainak: Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, szedje a sátorfáját, és úgy kövessen. Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; a ki pedig elveszti az ő életét értem, megtalálja azt. Mt 16, 24-25.
Önmegtagadásra hív Jézus.
Nagy nyereség és nagy veszteség forog kockán: maga az élet.
Mindaz, amiért érdemes élni.
Kész-e az ember azt elfogadni, ami Istentől jön vagy ragaszkodik a saját vágyaihoz?
Az élete délibáb vagy valóság? Lehet-e Isten valósága szebb, értékesebb, mint a magunk álma? Mindenki álmodozik, tervez, elképzel valamilyen beteljesülést.
De mi is az valójában? Mi lakik a szív legmélyén?
Mi lenne, ha leghőbb vágyunk teljesülne? Tényleg az a boldogság? (Andrej Tarkovszkij: Sztalker)
Jézus szerint helyes, ha az ember megtagadja önmagát. Vállalja a “vele járás” kockázatát, amelyben ott van a szenvedés. Az ember célja a szenvedés kikerülése. Úgy a testi, mint a lelki síkon. Aki azonban menekül a fájdalom elől, a könnyebb utat választja, megáll a fejlődésben. Ami pedig nem fejlődik, az meghal(t). A tanulás erőfeszítés. Az emberséget is tanuljuk – hogyan lehetünk igaz emberek? Ez sem megy erőfeszítés nélkül. Eredményt elérni csak szenvedés árán lehet. Jellemünk formálódása nem a körülményeinktől függ, hanem attól, hogy adott helyzetekben le tudjuk-e győzni önmagunkat. Amikor önmagunkat legyőzzük, akkor ott megjelenik valami isteni. Ha nem teszünk erőfeszítést, akkor növekszik a homály bennünk, körülöttünk a világban, mi magunk pedig nem emelkedünk, hanem süllyedünk. Milyen mélyre süllyedtél! - szokták mondani. De talán nem ez a sorsunk.
Paradox módon - a vállalt önfeladás tesz azzá, akivé igazából lennünk kell. Ha jól értem, Jézussal is ez történt ...
Csepel, 2019. jún. 2.
|