|
Dr Zoltán Katalin temetése
Fájó szívvel, de Isten akaratában megnyugodva búcsúzunk a szeretett édesanyától, nagymamától, kedves rokontól, és jó barátnétól, szeretett testvérünktől az Úr Jézus Krisztusban: Dr Zoltán Katalintól, akit 86 esztendős korában szólított magához az Örökkévaló. 1932 Június 2-án született Túrkevén. A dolgos családban hárman voltak testvérek. Gyerekkorát ott töltötte, majd az elemi iskola elvégzése után, Budapestre, keresztanyjához költözött s a gimnáziumi tanulmányokat a Deák téri Evangélikus Leánygimnáziumban kezdte meg. Az itt tapasztalt befogadó szeretet, a hívő közösség meghatározó élmény lett számára. Itt kapcsolódott össze élete az evangélikussággal. Sikeres érettségi után jelentkezett az orvosi egyetemre, ahová fölvételt is nyert. Bár álma, hogy gyerekorvos legyen, nem teljesülhetett, szemész orvosként is sokat foglalkozott gyerekekkel. Hallássérültek között részmunkaidőben, szeretetből, a Honvéd Kórházban végzett praxisa mellett. 1967-ben kötött házasságot Somosi Józseffel, kinek első házasságából származó kislányát – néhány együtt töltött éven át, szeretettel nevelgette. Házasságukat Isten egy fiú gyermekkel áldotta meg, kit útjaik elválása után egyedül nevelt föl. Diósdon éltek, mígnem fia családot alapított s nagy örömére megszülettek, cseperedtek az unokák. Ki volt Katika? Merthogy nekem nénizni sohasem hagyta magát! Nyitott szívű, derűs lelkű, lélekben örökifjú anyuka, nagymama, testvér Krisztusban! Régi és új barátok széles körében élte életét. Annyi minden érdekelte! A geológia, a kövek, az utazás, a fényképezés. Kétszer járt a Szentföldön, eljutott Luther Wittenbergjébe és már 80 évesen – velünk – Finnországba. Mintegy 10 éve kezdett járni csepeli templomunkba. Őszinte ámulatomra Diósdról, többnyire busszal. Szívébe fogadott minket. Mosollyal érkezett és távozott. Sokat nevetett. Nem félt a holnaptól, föltétlenül bízott Istenben. Egy gazdag élet aranyfedezetével csupa remény és hálaadás volt. Akkor is, amikor tudta, hogy már nem sok van hátra. "Csak még egy évet kérek..." - mondta. De hisz nem önmagáért, hanem hogy még velünk lehessen! Szeretteivel, barátaival, a gyülekezettel. Július 21-én csendesen és békével adta vissza lelkét az Örökkévalónak. Valóban visszaadta. Készen állt – Jézus Krisztus által, az úrvacsorával föl is készíttetett - az utolsó utazásra. Isten kegyelméből az utolsó percig vele lehettek, akik szívéhez legközelebb álltak. Az igaznak emlékezete áldott!
Mk 5, 36/b. Ne félj, csak higgy!
Többféle bátorság van.
Van halálmegvető bátorság – amivel a katonák rohamra indulnak a csatában.
Van olyan bátorság is, ami önfeláldozás. A másik szükségét látva szinte emberfeletti odaszánás.
Van azonban egy másféle, Istenből fakadó bátorság is, ami Jézus Krisztus szavának a hiteléből születik. Ő mondta, és én tudom kinek hittem. Jairus a hitét és a szívét is ott hagyta a betegágyon a haldokló lányánál. Annak halálhírét hallva ő is meghalt. Jézus szava kelti életre: Ne félj! Csak higgy! Remény éled, mert szólt az Isten, s ha ő szól nincs miért bánkódni, sőt tovább-tovább az élet úton! Hadd lássuk mit fog tenni értünk! Ez a legjobb bátorság. Nem büszke, nem komor – hanem bizakodó. Bizakodó, mert magát Isten kegyelmében és hatalmában tudja. Az ő kezében, biztonságban, életben, halálban. A hit nem a csodából születik, hanem Jézus szavából.
Ez a bátorság egy darabka mennyország a földön. Elnézve a családtól kapott képet az jutott eszembe: Íme a mennyország. Dr Zoltán Katalin, Katika a válla fölött beszédes mosollyal visszanéz ránk. Szinte hallom a hangját: Látjátok! Én megmondtam! - Nos hát megérkezett, oda, ahol egyébként mindig is tudta magát a végtelen Isten végtelen szeretetébe. - Az ő búcsúüzenete is lehetne a jézusi ige: Ne félj! Csak higgy!
Deák tér, 2018. aug. 28.
|
